Az értékes tudás apáról fiúra száll - Az őriszentpéteri Mihály család férfitagjaival beszélgettünk vadászatról, erdőjárásról

 Az idei Vadászati Világkiállítás imázsfilmjében is szerepelt a 12 éves őriszentpéteri Mihály Marci, aki nem véletlenül kapott megkeresést. Szeptemberben kezdi a hatodik osztályt, de már mindent tud az erdőkről, a mezőkről, a vadállományról és a vadászatról. Nagyapjától és édesapjától tanult mindent. Az illendőség kedvéért kezdjük a rangidős nagypapával, Mihály Józseffel, aki az Őrség szülötte, mégpedig a nemes Nagyrákosé. Parasztcsaládba született, és mint a generációja nagy része, ő is sokat volt a természetben. 

A nyolcadik osztály után műszaki pályára készült. Akkor lett rádió a faluban, és eltervezte, hogy Székesfehérváron tanul tovább rádió- és tévészerelőnek. Akkoriban divatos szakma volt. Aztán közbeszólt a távolság, meghiúsult a terv. Erdőn kezdett dolgozni, ott szerencséjére megtetszett az erdőmérnöknek, aki minden munkafolyamatba engedte bepillantani. Így történt, hogy közel három év gyakorlat után Ásotthalmon kezdett vadász- és erdésziskolát, nem is akárhol. Az egyik legrégebbi képző intézményben, amelynek elismertségét jelezte, hogy az 1883-as megnyitását követő egy héten belül Ferenc József király is meglátogatta. Mihály József huszonöt évig – 1978-tól egészen 2003-as nyugdíjazásáig – volt vadászmester. 

Aktív évei alatt kezdődött el a vadásztársaságnál a külföldiek bérvadásztatása. A vadászat minősége is jelentősen javult a korábbi időszakhoz viszonyítva, értékesebb és nagyobb is lett a vadállomány – mondja. A nyolcvanéves erdész-vadász ma már ritkábban, de azért kijár az erdőbe. Már talán öt éve is van annak, hogy utoljára lőtt egy őzbakot, ez volt az utolsó úgymond vadászélménye. De számára nem is ez a fontos, inkább az erdők, mezők illata, a színek, amelyek minden nap mások, a hangok, amelyek közül ezerfélét ismer, felismer.

 – A fiam, Zsolt, még nem volt ötéves, amikor először jött el velem vadászni. Az első perctől érdekelte, nem félt, vadásztunk őzbakra, de voltunk kint szalonkahúzáskor is – meséli József, aki pontosan emlékszik a napra, amikor az erdésztáskát felvette: 1961. július elseje volt, akkor nevezték ki erdésznek. – Akkoriban az erdészet és a vadászat kéz a kézben járt, minden erdész vadász is volt egyszerre, most már nem így van – teszi még hozzá, majd fia, a 47 éves Zsolt veszi át a szót, aki ilyen előzmények után nem csoda, hogy a vadász hivatást választotta. 

– Édesapám vitt ki engem, én meg a fiamat. Én a természetbe születtem bele, ezt kaptam apámtól útravalóul, és én is ezt adom tovább Marcinak. Hogy mi lesz belőle, arról még korai beszélni, de az biztos, hogy a koronavírus miatti bezártságot mi a saját javunkra tudtuk fordítani, hiszen sokkal többet voltunk kint az erdőben – mondja Zsolt, fia, Marci mellette bólogat. Nagy szerénységgel elárul pár dolgot ő is, például azt, hogy a vadászat mellett a horgászat is érdekli, de szeret focizni, kosarazni is. 

Az erdő összes állatát ismeri, és ami még fontosabb, hogy szereti is mindet, különösen a szarvasbikát és a vaddisznót. Egyszer édesapját elkísérte Ausztriába muflon- és zergevadászatra, felejthetetlen nap volt, akárcsak a nyár végi, ősz eleji szarvasbőgések vagy a cserkelések az őrségi holdvilágnál. Marci vadőr szeretne lenni, így vinné tovább a családi örökséget. 

Vadászkürtölni is tud, akárcsak az apja. 

– Amikor én kezdtem a szakmát, a környéken nem volt senki, aki vadászkürtölt volna, pedig tudtam, éreztem, hogy azért ez nagyon hozzátartozna a vadászathoz. Volt otthon egy kürt, nekiálltam a szobában fújni magamtól. A németektől kaptunk vadászszignálokat kazettán, azokat is bevetettem, hogy fejlődjek. Aztán idővel csatlakoztak kollégák, és idén tavasszal már Marci fiam is. Ez számomra tényleg nagy boldogság. Aki azt gondolja, hogy a vadászat annyi, hogy a vadász kimegy és lő egyet, az téved. Az a tortának egy kis szelete. 

A vadászatkíséret, a hagyományok tisztelete legalább annyira fontosak – mondja Zsolt. Mihályék erdőszéli házának udvarán két hannoveri véreb fürkészi a területet. Ez a legspeciálisabb fajta a sebzett nagyvad utáni keresésben, az Őrségben pedig ezek vannak többségben, ezért választották. Cinkos az idősebb, Egres a fiatalabb, melléjük próbál zárkózni Picur, a kis tacskó. – Ő a vadászatban nem igazán jártas, egyszer fogott egy legyet, és nemrég lefülelt egy nyestet is a tyúkólnál – meséli Marci, aki ehhez hasonló történetekben él, akárcsak a Mihály család idősebbjei. Mondhatnánk, hogy meseszerű, de ez nem mese, a történetet maga az élet írja. Az ember mindkét hóna alatt táska, az egyikben cipeli a múltat, a másikban hordozza a jövőt, a jelen meg ő maga. Így van ez Mihályéknál, Őriszentpéteren, az Őrség szívében, ahol az értékes tudás apáról fiúra száll.