Legközelebb is fogná a málhazsákját és menne segíteni - Közönégtalálkozó Jákfán Veiczer Krisztián életmentővel - videó

Felidézte azt a pillanatot, amikor megkapta a riasztást, hogy mennie kell Törökországba, amitől fogva négy órája volt Budapestre érnie bajtársával, Ökrös Árpáddal együtt. Elmondta, hogy a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről kormányzati géppel repültek Adanába, a törökországi földrengés sújtotta térség egyetlen épen maradt repterére. Hat órányi állás után négy teherautóval és két busszal szállították át a HUNOR mentőcsapatot a török hatóságok Antakyába – az érintett városokban, így ott is szektorokban dolgoztak a mentőcsapatok, a magyar csapat egy 1200 fő által lakott épületben végzett mentési munkálatokat.

Krisztián elmondta, hogy a romokat látva még ők, akik már rengeteg káreseménynél teljesítettek már szolgálatot, is meglepődtek. Időbe telt, míg tudatosították: amit látnak, az nem egy katasztrófafilm, hanem a valóság. A hatalmas földrengés során olyan erők munkálkodtak, hogy az épületekben szinte lehetetlen volt életben maradni. A HUNOR mentőszervezet ennek ellenére 17 élő embert, köztük három gyermeket mentett ki a romok martalékából. A tűzoltó egyértelműen a gyermekek mentését fogalmazta meg a kint töltött napok legszörnyűbb momentumaként, de, mint elmondta, a romok között heverő gyermekjátékok és személyes tárgyak látványa is súlyosan megérintette őket, hiszen ezek jelezték: azokban a házakban ugyanolyan emberek, családok éltek, mint bármelyikük.

A találkozóra Krisztián megrázó fotókat is hozott magával, melyek bemutatták a csapat tábori életének pillanatait, a romokban álló házbelsőket és azt is, ahogyan a katasztrófát túlélt emberek a házaik előtt állva, a kordonokba, kerítésekbe kapaszkodva figyelték a mentőcsapat munkáját annak reményében, hogy az ő szeretteiket is sikerül épségben kimenteni az összedőlt épületek alól. A családtagok még hat-hét nap elteltével is szólongatták bent ragadt hozzátartozóikat, amikor józan ésszel már sejteni lehetett, hogy nincs remény – fogalmazta meg Krisztián. Arról is beszélt, milyen érzés volt éjszaka végignézni a városon. - Olyan volt, mint egy kísértetváros. Az emberek mozdulatlanul, a kályhák tüze mellett ültek az összedőlt házaik előtt.

Beszélt arról is, hogy a mentés során több hátráltató tényezővel is szembe kellett nézniük: ilyen volt az állandó hideg és a vallásbéli különbségek is. A hozzátartozók többször összetűzésbe kerültek a mentőcsapatokkal, hiszen az iszlám vallás szerint a halált követő 24 órán belül el kell temetni az elhunytakat, ezért a helyiek sürgették a segítségükre sietőket. Ugyancsak problémás volt a hölgyek mentése, hiszen az iszlám tiltja, hogy idegen férfi iszlám nőhöz érjen. Ha nőt találtak, legtöbbször a török kollégáktól kértek segítséget, de volt, amikor ők nem tudtak menni. Egy hölgy felkutatásán és megmentésén például két napot dolgoztak, majd mikor elérték őt, tiltakozott az ellen, hogy kiemeljék – fél órába telt, mire megértették vele, nincs más esélye az életben maradásra.

Mint azt bizonyára mindannyian tapasztaltuk, a Törökországban tartózkodó mentőcsapatokat hatalmas érdeklődés övezte kint tartózkodásuk ideje alatt. Honfitársaik, távoli ismerőseik fürkészték, milyen hírek érkeznek a magyar mentőcsapatokról. Krisztián elmondta, tudta, hogy közvetlen környezete és a családja mennyire aggódik érte, ám a kapcsolattartás nagyon nehézkes volt. Az első két napban nem tudott hírt adni magáról az itthoniaknak, később az öccsével tartotta a kapcsolatot – húsz másodperces telefonbeszélgetések formájában, ugyanis sem a körülmények, sem a törökországi lefedettség nem engedett többet.

Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha ismét hasonló kihívás elé állítaná az élet, azt válaszolta: nem tenne mást, fogná a málhazsákját és menne segíteni.

A találkozón részt vett Patyi Elemér, a Sárvár és Kistérsége Többcélú Kistérségi Társulás elnöke, aki emléktárggyal köszönte meg Veiczer Krisztián tűzoltó főtörzsőrmesternek a hősies helytállást.