A karnevál lába

Szombaton reggel még üde minden, bontogatják standjaikat az árusok az Öreg Város Vásárában. A népszerű Fő téri pékség előtt a szokottnál is hosszabb sor kígyózik, a kávéra, szendvicsre, rétesre rákívánók között sokan autentikus és kedélyes római katonák.  Vagy majdnem azok. Az arcélekben a kétezer év sejlik föl, pereg az olasz szó, mintha zene szólna, vagy víz csobogna, olvadna az arany. A pultnál csak pillanatokra okoz gondot a közös nyelv megtalálása (érdekes: úgy tűnik, zsigeri reakció, hogy amikor nem értünk valamit, vagy nem tudjuk megértetni magunkat, föltekerjük a hangerőt - mintha az segítene). Jó hír, hogy a sorban senki nem morog, senki nem ideges, elvégre még nyár van, ébredező, sodró karnevál. Egy idősebb úr - nyilván mert van ideje nézelődni - azért egyszer csak megjegyzi: a rómaiak nem ismerték a zoknit - de a Ray-Ban napszemüveget sem. Tegyük hozzá: valószínűleg hosszú kávét se ittak piros-fehér porceláncsészéből, napernyő alatt. Kié ez a melegszendvics?

Néhány tíz méterrel odébb, egy másik sorban tízévesforma kisfiú meséli az édesanyjának, hogy tegnap az a pénztáros néni elég gonosz volt. Miért, mit csinált? Savanyú képpel csak  nézett, nem szólt semmit. Én azért mondtam neki, hogy köszönöm. Biztos rosszkedve volt, nem tudhatod, mi bántotta, történt vele. De itt általában boldogok az eladók, a pénztárosok. Nem biztos, hogy boldogok - de kedvesek. 

Ezzel az útravalóval megyünk tovább, mezítlábasok, szandálosok, gyapjúzoknisok-bakancsosok és sarusok között.  Kosztolányi se mondhatta volna szebben. Ha nem vagy boldog, azért még lehetsz kedves. Most már tényleg tüzet fúj az augusztus.