56 nap az óceánon egy karanténhajón – Egy szombathelyi mixer elképesztő története

Kiss Péter egy óceánjárón dolgozott, amikor a koronavírus megváltoztatott mindent. Közel két hónapig nem léphetett szárazföldre. Lapunknak mesélt a nem hétköznapi kalandról.

Szalay Dávid

Visszafelé Európába az első két hét még gyorsan elment, de utána már változott a helyzet

Fotó: VN/Kiss Péter

Voltak olyan vasiak, akiket nem Magyarország területén ért el a koronavírus-járvány. Legutóbb egy szombathelyi lányról írtunk, aki dzsungelkaranténban van Dominikán. Ezúttal egy olyan történetről számolunk be, ami szintén nagyon messze játszódik megyénktől. Kiss Péter egy óceánjáró hajóra jelentkezett dolgozni tavaly decemberben. Két hónapig minden az elképzelései szerint zajlott, majd a koronavírus közbeszólt, és kezdődtek a bonyodalmak. A 24 éves szombathelyi mixer összesen 56 napig nem lépett szárazfölre, volt karanténhajón, sokáig nem tudta, hogyan juthat haza. Kiss Péter részletesen elmesélte lapunknak az átélteket.

- Valamiért mindig vágytam erre a világra, az utazásra, a rengeteg kalandra, így nem mondhatnám, hogy hirtelen ötlet volt a jelentkezés. – kezdte érdeklődésünkre Kiss Péter – Több vendéglátással kapcsolatos végzettségem is van. Amikor mixernek tanultam, már akkor feldobta az oktatóm, hogy vannak ilyen lehetőségek ebben a szakmában. Akkor még nem éreztem magam késznek erre, ezért inkább egy sárvári szállodában kezdtem el dolgozni, mint bármixer. Közel három évig dolgoztam ott, és a végén éreztem, hogy kicsit elveszítettem a motivációmat, vágytam a környezetváltozásra. Ekkor kerestem meg a korábbi oktatómat, hogy szeretnék kimenni egy óceánjáróra.

Kiss Péter tudta, hogy kalandos útra vállalkozott, csak azt nem, hogy ennyire
Fotó: Cseh Gábor

Milyen feltételek kellettek ahhoz, hogy odakerülhess a hajóra?

Egy ügynök keresett meg, aki a nevemben kommunikált céggel, előtte tartottunk egy előinterjút. Majd később egy skype interjún is részt kellett vennem, ekkor már az ottaniakat kellett meggyőznöm, és állást kaptam. Elmondták, hogy milyen orvosi papírokra, oltásokra lesz szükség és az utazás menetét is részletezték.

December 13-án Budapestről indultam Helsinkibe, onnan pedig a Dominikára. Ott elszállásoltak egy éjszakát, majd másnap reggeli után kivittek a hajóhoz. Amikor megláttam, teljesen elképedtem: majdnem 300 méter hosszú, és 14 emelet magas. Felmentem a hajóra, azonnal fogadtak, utána pedig körbevezettek. Külön szinteket alakítottak ki a személyzetnek, ami 700 fős volt. Kétszemélyes kabinokat kell elképzelni, nagyjából 8-10 négyzetméter, amibe beletartozott a fürdőszoba is. Tehát lényegében volt egy ágyam és egy szekrényem, aztán kész, ablak se volt. Az első szobatársam egy görög srác volt, aki egy bandával zenélt ott a hajón, majd neki mikor lejárt a szerződése érkezett egy magyar légtornászsrác, utána vele voltam egy szobában.

A hajó, amin jóval tovább élte az életét, mint azt tervezte
Fotó: VN/Kiss Péter

Merrefelé járt ez a hajó, amin dolgoztál?

14 napos volt egy kör, ebből ötön egész nap a vízen voltunk. Dominikáról indultunk, ahonnan Jamaicára mentünk, utána pedig Cozumelre (sziget Mexikó partjainál – szerk.). A negyedik megálló Belize volt, onnan pedig a Kajmán-szigetekre hajóztunk. Még egy jamaicai kitérővel elmentünk Szent Márton-szigetre, végül vissza Dominikára. Mindegyik gyönyörű volt, de nekem a Szent Márton-sziget tetszett talán legjobban, aminek egyik jellegzetessége, hogy nagyon alacsonyan szállnak le a repülők.

Az egyik bár, ahol napi 12 órát dolgozott Kiss Péter
Fotó: VN/Kiss Péter

A munka része milyen volt, hogy nézett ki egy napod?

Az első nap azzal telt, hogy megmutatták a munkafolyamatokat, aztán látták, hogy megy, így hamar bele is dobtak a mélyvízbe. Egy átlagos napomon 12 órát dolgoztam, de nem egybe az egészet, hanem mondjuk egy műszak úgy nézett ki, hogy 10-re mentem, dolgoztam 14-ig, majd öt-hat óra szünet, és akkor utána vissza zárásig. A hét minden napján dolgoztam, ez az elején nem volt könnyű, míg hozzá nem szoktam. Szabadidőmben pedig vagy pihentem lent, de akkor a hajó szinte bármely részére mehettünk, a medencéket viszont nem használhattuk. Ha kikötöttünk, akkor pedig mehettünk a kinti programokra is. Igyekeztem kihasználni ezeket a lehetőségeket.

Ott mikor hallottatok először a koronavírusról?

Február közepén sokan írtak itthonról aggódva, hogy ott nem érint-e minket ez a járvány, de akkor még senki nem foglalkozott komolyabban vele, minden ment a normális kerékvágásban. Február végén aztán elkezdődött, hogy elindult egy újabb turnus Dominikáról és nem minden állomáshelynél engedték kikötni a hajót. Ez elég patthelyzet, ugye a vendégeknek azért, mivel be volt fizetve a túra, nekünk a személyzetnek meg azért, mert az a lazább időszak, amikor leszállnak a hajóról, így viszont, hogy fent maradtak, még többet kellett dolgozni.

Kiss Péter és a vendégek nélküli hajó, aminek az volt a feladata, hogy minél később érjen Európába
Fotó: VN/Kiss Péter

Normál esetben kilenc helyen kötünk ki egy ilyen 14 napos túra alatt, ebből kihagytunk négyet, ahol nem engedtek kiszállni. Utána jött a következő turnus, ott sokat gondolkodtak, hogy elinduljunk-e, de végül a vezetőség úgy döntött, hogy igen. Dominikából este elindultunk, egy napig csak vízen mentünk, aztán reggel értünk Jamaicára. Már azzal kezdődött a nap, hogy hangosbemondón közölték, hogy nem kaptuk meg az engedélyt, nem köthettünk ki, így mentünk tovább egyenesen Mexikóba. Ott minden rendben zajlott, az azonban kiderült, hogy a következő állomáshelyen sem köthettünk volna ki, ezért visszamentünk Dominikára, ahol az utasok felültek a repülőkre. Nekünk pedig március 11-én megkezdődött a kilátástalan hánykódás a hajón, indultunk vissza Európába.

Mi történt ezután? Milyen instrukciókat kaptatok a kialakult helyzetről?

A kapitány összehívott egy nagy megbeszélést a 700 fős személyzetnek a színházba, ahol elmondta, hogy valószínűleg meg fog állni az egész hajózás, nekünk pedig az a dolgunk, hogy a tervezett útvonalon, de minél lassabban érjünk vissza Európába, és majd folyamatosan kapjuk az instrukciókat. Így lett egy öt napos útból 21 napos.

Hogy telt egy átlagos nap a hajón ebben a helyzetben? Mennyire bírtátok jól a bezártságot?

Minden reggel a személyzet összes tagjának kötelező volt a lázmérés, de senkinél sem volt gond egyetlen esetet leszámítva. Körülményes azért 700 embernek ez a procedúra, és az egyik srác a sor végén állt, aztán kiment addig dohányozni, meg levegőzni, viszont a 35 fok és a tűző nap megtette a hatását, mire visszaért 42 fokos lázat mértek neki. Ekkor volt egy kisebb pánikhelyzet, de aztán hamar kiderült, hogy nem koronáról van szó, viszont onnantól kezdve senki sem csinált hasonlót. Egyébként egész végig egyetlen ember sem betegedett meg.

Mentőcsónak, amivel egyik hajóról szállították át a másikra a személyzetet
Fotó: VN/Kiss Péter

Felköltözhettünk a személyzeti kabinokból a szobákba, így azért jóval komfortosabb volt, majd elkezdtük a hajó takarítását, festését. Az első két hétben semmi gond nem volt, kialakult a napi rutin, a munka mellett mindig kitaláltak programokat a személyzetnek, voltak moziestek, Fifa-bajnokságok, a zenészek este szinte mindig felléptek valamivel, hogy kicsit enyhítsenek a helyzeten. Két hét után azonban már mindenkinek kezdett elege lenni, amikor minden feladatot megcsináltunk. Minden napnak minden percét már tudtuk előre mi fog történni, és nem köthettünk ki sehol, körülöttünk pedig mindenhol víz, akármerre néztünk.

Mikor értetek Európába?

Úgy volt tervezve, hogy április 8-án kellett volna Hamburgban kikötnünk, aztán közbe kaptuk az információt, hogy mégse oda, hanem Dániába kell mennünk. Ott nem engedtek leszállni minket, hanem több hajó lehorgonyzott egymás mellett és mentőcsónakokkal gyűjtötték egybe a hajók legénységeit. Megnyugtattak mindenkit, hogy egyik hajón sincs koronavírusos megbetegedés. Biztonságban is éreztünk magunkat, a gond az volt, hogy már közel egy hónapja vízen voltunk, és senki nem tudta a következő lépést, vagy hogy mikor juthatunk haza. Többször is volt olyan, hogy bemondták a hangosbemondóba, hogy az európaiak hazamehetnek, mindenki gyorsan összepakolt, majd közölték, hogy változott a helyzet, maradnunk kell. Ez az érzelmi hullámvasút abban a helyzetben már nem volt a legjobb. Ráadásul 150 németet már hazaengedtek mikor kikötöttünk, de az sem volt rövid procedúra, mire engedélyt kaptak a kormánytól, hogy megnyissák a dán-német határt, ameddig az a három busz átmegy.

Kiss Péter soha nem felejti el azt az érzést, amikor hazatérhetett, de ennek ellenére sem utálta meg a hajózást
Fotó: Cseh Gábor

Hogyan tudtál végül hazajönni?

Ez sem volt gördülékeny, ugyanis az egyik lány – aki szintén ott volt a hajón – Gencsapátiban lakik, ő szólt: hazamehet. Elmentem a HR-hez, hogy ugyanabba a városba megyünk, és nem értem, hogy akkor nekem miért kellene maradnom. Aztán végül szóltak pár óra múlva mondták, hogy mehetek én is. Nagyjából három perc alatt indulásra készen voltam, de azt az érzést, amikor megtudtam, hogy mehetek én is soha nem felejtem el. Május 6-án, 56 nap után végre szárazföld volt a lábam alatt. Kéthetente kaptunk egy olyan hivatalos papírt, hogy igazoltan nem vagyunk koronavírussal fertőzöttek, majd a bécsi reptéren, mikor megérkeztünk is csináltunk egy tesztet. Mivel nem volt biztos, hogy mi történik majd a magyar határon, ezért azt tanácsolták, hogy ha tehetjük, Ausztriában várjuk meg a határnyitást, mert már akkor volt róla szó. Szerencsére mindkettőnknek sok ismerőse volt kint, ezért könnyen meg tudtuk oldani, és amikor feloldották a határokat térhettünk haza Szombathelyre. Mondanom se kell, hogy mennyire jó érzés volt végre otthon lenni. Még egy ilyen kalandot azért nem csinálnék végig, viszont nem vette el a kedvem a hajózástól, szerintem idővel újra megyek majd.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!