Drogfüggő hajléktalanok között dolgozott az őrimagyarósdi D. Somogyi Eszter, élményeiből regény született

– Soha nem hagytam volna abba azt a munkát, ha Isten nem gondolta volna úgy, hogy hagyjam abba – az őrimagyarósdi parókia nagyszobájában hamar eljutunk Eszterrel eddig a mondatig. Amiből jön is a következő: – Istentől volt a bátorság, hogy elszántan és természetesen utcai szociális munkás legyek. Csapongás helyett a szigorú időrendiség mellett döntünk, így bontakozik ki a története.

– Evangélikus családban nőttem fel. Édesanyám Alsóságon volt óvónő negyven éven keresztül, ugyanígy a nagymamám is. Én is annak készültem, Pápára pedagógiai szakközépiskolába iratkoztam be, de a hospitáláson egyértelműen kiderült, nincs elég türelmem sok gyerekhez. Nagyon érdekelt a pszichológia, és a szociálpedagógia felé is kacsingattam, de mivel diszlexiás vagyok, nem is enyhe fokon, az se jöhetett szóba.

Emlékszem, érettségi előtt anyukám a felvételi lapomon utolsóként megjelölte a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola szociális munkás szakát. Úgy alakult, hogy oda vettek fel, én pedig azzal a reménnyel mentem: tanulok majd annyi pszichológiát, hogy 2 év után sikeres felvételit írok a pszichológia szakra.

Eszter ugródeszkának tekintette a főiskolát, aztán mégsem jelentkezett át máshová. Kiderült, hogy a szociális munka jóval szerteágazóbb annál, amit elképzelt. Gyerekekkel akart foglalkozni, aztán harmadéven a Szociális munka szenvedélybetegekkel tantárgy másfelé terelte.

Amikor még térkép alapján sem igazodott el a fővárosban, „kisgyakorlatra” a Bánya utcai Utcafront Menedék Hajléktalan Személyek és Szenvedélybetegek Integrált Intézményébe került, a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront részlegéhez. Végig egy intézményben maradt, a negyedik évben a „nagygyakorlatot” is ott végezte. Hiszi, hogy isteni beavatkozásra lett az utolsó főiskolai tanévre szállása egy evangélikus kollégiumban Budapesten. Később, már munkatapasztalattal a háta mögött, elvégezte az addiktológiai konzultáns szakot a Semmelweis Egyetemen.

– Úgy éreztem, ha a szociális munkának van létjogosultsága, értelme, akkor az, amikor a krízisidőszakban, a mínuszokban egy bódéban élő hajléktalannal addig beszélgetek, amíg beül a krízisautóba, és elmegy a hajléktalan-háziorvoshoz. Emberszámba veszem, kulturáltan beszélek vele, meghallgatom és megértetem vele, miért lehet ez jó neki. Megtanultam, hogy a munkám lényege az, hogy elérhetők legyek és megoldást találjak mindazoknak, akik kint vannak az utcán. Nagy tapasztalatom, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Az ember a saját életével rendelkezik, és meg kell hagyni neki ezt a szabadságot. Aki önsorsrontó életet él, tegye. El kell fogadni, hogy van, aki feladja, túladagolja magát, de észre kell venni azt is, aki a megmentésre vár. Valamint, hogy a segítőknek nem kell teljesen bevonódniuk és érzelmileg „beleszakadniuk” abba, ha valaki tovább anyagozik vagy a halált választja.

Eszter úgy fogalmaz: alap a segíteni vágyás, de a munkához rugalmasság, határozottság, következetesség kell. Nem lehet elbizonytalanodni, se kivételezni. A drogos hajléktalanok között farkastörvények uralkodnak. Hiteles embernek kell lenni köztük. Neki sokat segített, hogy egy Koszovót megjárt, volt békefenntartó, leszerelt katona kollégájával járta az utcákat, és kiegészítették egymást. Azt mondja, rengeteg olyan igét kapott akkoriban, ami megerősítette: nincs mitől félnie. Ismeretlen világba csöppent 21 évesen, de a kliensei elkezdtek rá számítani – 10 év alatt közülük sokan végig ott voltak az utcán.

– Isten jelölte ki számomra ezt a hivatást, ő kövezte ki az utat, ami az identitásommá vált. Ragaszkodtam a munkámhoz, az elhíváshoz. Az, hogy társat rendelt hozzám, akiért négy évig, 26 éves kora óta rendszeresen imádkoztam, a tízéves munkám végét jelentette. A férjemmel, Dobó Dániellel egy Bárka táborban ismerkedtem meg. Akkoriban beosztott lelkész volt Arbertiben. (Albertirsa része) 2014 szeptemberétől viszont a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nagycserkeszre, Nyíregyházától 11 kilométerre helyezték át.

– Kár lenne tagadni, hevesen tiltakoztam a változás ellen. Hónapok teltek el, mire tudatosult bennem, hogy gyászmunka-folyamatban vagyok. Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat emeritus elnöke, akinek a hitem elmélyülését köszönhetem, és aki megtanított az emberekhez való odafordulásra, azt ajánlotta, Szabolcsban dolgozzak iskolai szociális munkásként. Onnantól érzelmileg helyre került minden. Nagycserkeszen végül feltaláltuk magunkat. Szeretetet, elfogadást kaptunk a gyülekezettől. Négy évig maradtunk, ott születtek a gyerekeink: 2016 januárjában Noel, 2018 augusztusában Donát. 2018-ban felkérést kapott a férjem az Őrimagyarósdi Evangélikus Egyházközség lelkészi állására. Én nagyon ragaszkodom a helyhez, zenei táborokba jártam ide, az első istenélményeim is innen valók. Nem volt kérdés, hogy jövünk.

Eszter akkor kezdett el blogot írni, amikor Noel egyéves lett – bezárva élt, ajtót akart nyitni magának, visszakapni a külvilágot. Azóta átlépte az ötezret a követői száma, az írással pedig régóta pénzt is keres, segít felépíteni mások online megjelenését – miután maga is tanfolyamokat végzett a témában. A regényre a férje biztatta. Előbb novellákat írt – úgy érezte, muszáj kiírnia magából a korábbi élményeit. Miután a 150 ezer kattintást elérte az egyik, felhívta a későbbi szerkesztőjét egy blog- vagy novelláskötet ötletével, végül regény született. Magánkiadásban jelent meg, rengeteg munkával a karantén alatt készült a Kegyelem érintése.

– A szereplőim kitalált alakok. Minden eset megtörtént, egy-egy karakterben 3-4 kliensemet gyúrtam össze, egy cselekménysorba több ember történetét fűztem bele. Így is csak a felszínt írtam meg, a laikus olvasókat talán nem kell nagyobb mélységekkel terhelni. Amikor az utcai párbeszédek és tartalmak már nagyon „fájnak”, belép a szerelmi szál, és van benne istenkereső szál is. Akik már olvasták a regényemet, lelkesek. Izgatottan várom a fogadtatást. Közben magamnak rakom egyre feljebb a lécet, ez az, ami mindig előre visz.