Sövegjártó Zoltánné Emi és Kárnics Ferencné Kati sorsa már óvodáskorukban összefonódott

Sövegjártóéknál ülünk le az ebédlőben. Időpontot egyeztetni nem nehéz, hiszen Emi is, Kati is nyugdíjas, de maga a „feladat” – amiért összejöttünk – már nem ennyire egyszerű: fel kell idézni egy egész életet, az örömöket és bánatokat. Szerencsére előbbiből sokkal több van, ezt jelzi a két életvidám hölgy, hiszen hol egyik, hol másik mosolyog, nevet nagyokat. Bizonyítják: az élet szép.

– A körmendi Mátyás Király Utcai Óvodában kezdtünk egy csoportban, igaz, akkor még nem így hívták az intézményt. Kettes számú napközi otthonos óvoda volt a hivatalos neve. Itt volt egy nagyon jó óvó nénink, Szabó Ferencné Vera néni személyében, aki mindig csupa mosoly volt és kedvesség, ezt a kisugárzást a mai napig nem lehet elfelejteni. Iskolásként is mindig boldogan köszöntöttük az utcán, szerintem ő nagyon komolyan hozzájárult ahhoz, hogy mindketten óvónők lettünk – kezdi Kati, majd Emi folytatja: – Nem voltunk sülve-főve együtt az óvodában, de tudtunk egymásról. Később a körmendi Kölcsey Utcai Általános Iskolába és zeneiskolába is együtt jártunk. Ezt nem beszéltük meg, így alakult. Majd jött a szombathelyi Entzbruder Dezső Középiskola, ahol régen középfokú óvónőképző működött. Ide akkoriban nagyon nagy volt a túljelentkezés, de végül is bekerültünk. Vera néninek hála, a középiskola elvégzése után – 18 évesen – munkába állhattunk, mindjárt a mély vízbe dobtak bennünket, hiszen azonnal kaptunk csoportot. Nem volt könnyű, de sikerrel vettük az akadályokat – emlékezik vissza Emi.

Közben jött a soproni Felsőfokú Óvónőképző Intézet, ott mindketten levelező tagozaton szereztek diplomát, később meg majdnem egyszerre tettek közoktatás-vezetői szakvizsgát.

Első ovisaikat – a harmincnyolc fős csoportból – név szerint tudják sorolni. Mindenkiről bevillan egy kép vagy egy fontos epizód, amely örökségként az óvónők szívében megmaradt. És ez így van azzal a több száz kisgyermekkel is, akik az évtizedek alatt csoportjaikban megfordultak.

– Korábban nagy létszámú csoportok voltak, majdnem negyven fővel, ma ennek a fele is bőven elég. Felgyorsult a világ, ezzel együtt a gyerekek is nagyon megváltoztak. Idővel vegyes csoportok lettek, tevékenység-központúakká váltak a foglalkozások, vagyis kevésbé volt iskolaszagú egy-egy óvodai program. Inkább játékos helyzetekben sajátíthatják el manapság a gyerekek az ismereteket, ennek sok előnye van – mondja Kati, akinek otthon is mindig helyt kellett állnia.

Három lánya van, Julcsi, Franciska és Bori, akik mostanra már felnőttek. Fiát nyolcéves korában egy tragikus balesetben elvesztette, akkor nagyon nehéz időszakot élt meg. Most már többszörös nagymama, öt unokája van: Boldizsár, Borbála és Bernát Gyömrőn élnek Júlia lányával, az ikrek, Janka és Berta Körmenden vannak, így velük szerencsére napi a kapcsolat. A legkisebb lány, Bori Ausztriában dolgozik a szállodaiparban, 650 kilométerre szülővárosától, Körmendtől.

Eminek szintén három felnőtt gyermeke van, Júliának nemrég volt az esküvője, ő Százhalombattán lakik a férjével. A fiúk, Zoli és Máté Körmenden élnek, egyikük pénzügyes, másikuk munkahelye egy gépjármű-vizsgabázison van.

Kati férje fuvarozó, Emié műszaki területen dolgozik. Mindketten sok ovist ismernek, ezt nem lehetett elkerülni az évek során. Volt úgy, hogy egy-egy nyitott programon maguk is játszottak a gyerekekkel.

Kati és Emi az óvodai munkában mindig aktívak voltak. Pluszfeladatokat is vállaltak: létrehoztak egy alapítványt, minőségbiztosítást csináltak. Egymást motiválták és mindig bevonták a másikat egy-egy új kihívásba.

De volt közös kosaras kaland is: kevesen tudják, hogy valamikor a 80-as években női kosárlabdacsapata is volt Körmend városának, amely megyei bajnokságot is nyert, soraiban Katival és Emivel, és több belevaló helyi lánnyal. A legendás testnevelő, Huszár Gábor tanította meg őket kosarazni, később Pusztai Ferenc tartotta edzéseiket.

Kettőjük között szintén összekötő kapocs a Városi Vegyeskar, amelynek mindketten tagjai voltak. Az éneklés az óvónői munka fontos velejárója. Kati például az adventi kórusmuzsikát szerette a legjobban, amikor a körmendi katolikus templomban együtt énekel idős és fiatal. Arra is volt példa, hogy verseket szavaltak a helyi családi iroda szervezésében, esküvőkön mondtak el néhány szívet me- lengető sort az ifjú párnak. De ennek is már jó pár évtizede.

Emi ment előbb nyugdíjba, Kati ráhúzott még egy kicsit. Kapcsolatuk ma is aktív, biztos, hogy hetente legalább egyszer beszélnek. Van miről társalogni, hiszen zajlik az élet, ha az embernek három saját gyereke van. Nem is beszélve arról a több száz óvodásról, akinek életét a két körmendi óvónő biztos, hogy valamilyen módon meghatározta, befolyásolta.

– Régóta ugyanaz a férjünk, ugyanaz a házunk, az otthonunk – ilyen szempontból mi nem változtunk, nem változunk. Mindig megvolt az állandóság, a biztos háttér mindkettőnknek. Talán ezt a kiegyensúlyozottságot át tudtuk vinni az óvodába is, ahol negyven évet dolgoztunk, hol közelebb, hol egy picit távolabb egymástól, de mindig tudva, hogy mi van a másikkal. És ez most már egészen biztosan így is marad – így teljes a mi életünk – mondta zárszóként Kati, amire Emi is egyetértően bólintott.

Ez nem is lesz másként, teljesen bizonyos.

Kiemelt képünkön: Sövegjártó Zoltánné Emi és Kárnics Ferencné Kati sorsa már óvodáskorukban összefonódott