Magyar Érdemrenddel és Teleki Pál-érdeméremmel ismerték el Gyurácz Ferenc munkáját – interjú

Négy évtizede publikál, számos elismerés birtokosa már. A lovagkereszt, illetve a Teleki Pál-érdemérem mit jelent az Ön számára?

Valóban, pontosan negyven éve, 1981 kora őszén jelentek meg első fontosabb írásaim, egyszerre kettő is: a kecskeméti Forrás folyóiratban egy tanulmány Veres Péter parasztírónk magyarságtudatáról, a budapesti régi (betiltás előtti) Mozgó Világban pedig egy szociografikus esszé egyetemi tapasztalataimról és az éppen föllazulni kezdő társadalmi közegről, amelyben akkor éltünk. Ez elég szép figyelmet keltett, ismertette a Szabad Európa Rádió, itthon pedig Csoóri Sándor környezetéből jött az üzenet: jót írtam, kíváncsiak rám, ismerkedjünk meg. Őszintén megmondom, ezek és még néhány más hasonló ifjúkori elismerés többet jelentett számomra minden későbbi díjnál. Megerősített abban, hogy folytassam, amit elkezdtem. Nagy szükségem volt erre, mert kezdettől távolságot tartottam nemcsak a hivatalosságtól, hanem a saját korosztályom irodalmi divatjaitól is. Ami a lovagkeresztet és a még tavaly megítélt, de a járvány miatt csak most átadott Teleki Pál-érdemérmet illeti, illő alázattal, örömmel és köszönettel fogadom. De úgy gondolkodom e díjakról is, hogy nem leszek más ember tőlük, amint nélkülük sem lennék más, mint aki vagyok.

Egy-egy ilyen alkalom talán jó apropó a visszatekintésre is. Mire a legbüszkébb az elmúlt negyven esztendőből?

A büszkeség fogalmával nem nagyon tudok mit kezdeni. Fiatal koromban kritikusnak és irodalomtörténésznek készültem, de úgy hozta az élet, hogy ezt csak elég töredékesen tudtam megvalósítani. Amikor 1983-ban hazajöttem a megyébe, az Életünk főszerkesztője, Pete György segített állást keresni, de tanár nem lehettem. Főállásban irodalommal csak néhány évig foglalkoztam, az Életünk szerkesztőségében, de az a néhány év is inkább politizálással telt, a rendszerváltoztatás szép időszakában. Mégis, számomra a sokféle munkából, amit végeztem, az írásaim a legfontosabbak. Még akkor is, ha az elismeréseket általában nem azokért kaptam. Műfajilag az eszmetörténeti tanulmányoktól a kritikákon át a különféle társadalmi értekezésekig terjednek, de egyebek mellett falumonográfiát is írtam. Írásaim közös nevezője nem esztétikai, hanem etikai.

A Vasi Szemle 1933-as megalapítása óta meghatározó folyóirata nemcsak megyénknek, de az országnak is. Mennyiben változott az a szellem, amit akkor, illetve most képvisel?

Huszonöt évig, 2019-es nyugdíjazásomig voltam főszerkesztője. A folyóirat rangját Pável Ágoston főszerkesztői működése teremtette meg 1944 előtt. Én abban láttam föladatomat, hogy tisztelve közvetlen elődeim munkáját, de a Pável által elejtett fonalat vegyem fel. Ezenkívül fontosnak tartottam az 1990 előtti egyoldalú történelemszemlélet korrekcióját és alkalomadtán a város és a megye kulturális állapotának elemzését. Mindez a Vasi Szemle tartalmi és formai gazdagodását hozta az ezredfordulóra, amit az olvasói érdeklődés visszaigazolt. A 2010-es években aztán megérett az idő egy újabb változtatásra, de ez a kihívás már utódomra vár.

A Magyar Nyugat Könyvkiadó igazgatója 2003 óta. Pályafutása során miért tartja ezt fontos állomásnak?

Az igazgatóság talán túlzás, hiszen ez egy kicsi könyvkiadó, a munka túlnyomó részét én magam végzem. 2019-ben még 14 könyvet adtam ki, az idén egyet sem. De még nincs vége a történetnek, most is előkészületben van két jeles kötet. Az volt a fő célom, hogy értékes tartalmú és igényesen (de ne flancosan) előállított könyveket segítsek napvilágra, és mégse fizessek rá. A könyvek kötődjenek a szűkebb régióhoz, de országosan is megállják a helyüket. Magam sem igen hittem, de a kiadónak lett bizonyos rangja a fővárosban is. Hálával gondolok a kiadó támogatói­ra, így a sajnos már elhunyt Tarcsay Ida asszonyra, aki Vasból került Ausztriába, és minden igaz nemzeti ügyért lelkesedett. Sok szép élményt jelentett az egyes szerzőkkel való együttműködés. A kiadott kötetek címein végignézni pedig ugyancsak jó érzés, számos időtálló munkát látok köztük.